23.rész /Miért?/

Minden csupán arról szól, hogy mennyire vagy erős.

   Az első óra angol volt, ami egész gyorsan eltelt. Ötöst kaptam a dolgozatomra, Dia meg négyest, persze, hogy ne legyen nagyon feltűnő, volt amit direkt elírt. A szünetben kiültünk a szaletli alá és ott beszélgettünk Diával és Hannahval. A matek óra lassan és unalmasan telt Barbara tanár nővel. A fizika és irodalom órán dogát írtunk, amiken persze segítettem a Diának, de majdnem lebuktunk, mert a tanár el akarta kérni a puskát Diától, de szerencsére olyan nagy volt a pulcsijának a kar része, hogy betudta csúsztatni, így Kocsis tanár úr nem tudott mit mondani csak, annyit, hogy folytassuk.
A következő óra rajz volt, ami nem az erősségem, de egy erős hármas-négyes elég is nekem. Utána jött a tesi :). Kaltenecker tanár úr szét kínozott minket, és mindenkiről szó szerint folyt a víz. Az öltözőben ketten maradtunk Diával és beszélgettünk egy keveset, de persze próbáltunk sietni, mert zene szakköre kellett mennünk. Kiderült, hogy elmarad, így inkább elmentünk fagyizni Diával.
- És hogy vagytok Henryvel?- kérdeztem.
- Nagyon elvagyunk, tök jól érzem magam vele. - mondtam Dia nagy mosollyal az arcán és látszott rajta, hogy nagyon boldog.
- És mit csinálsz a szünetben? - kérdeztem.
- Nem leszek itthon. - mondta.

- Miért, hol leszel? - kérdeztem csalódott arc kifejezéssel.
- Mivel, nem mentem a múltkor, így leutazok a nagyszüleimhez és csütörtökig lenn leszek.
- Ajj, pedig azt hittem, hogy velem töltöd a szünetet.
- Sajnos nem, bocsiii. - mondta Dia komor arccal és megölelt.
Hazafelé elkísértem Diát haza, elköszöntem tőle, majd hazamentem. Otthon folytattam a régen elkezdett dalomat. Olaffal játszottam egy keveset, megsimogattam, majd megetettem. Anya este hat óra fele ért haza. Megvacsiztunk, majd leültünk tv-t nézni. Este tíz óra fele feküdtem le, és addig is a facebookon beszélgettem Diával, Hannahval és Trevissel. 

október 21.

   A reggelem elég unalmasan telt. Mire felkeltem, addigra már nem volt otthon anya. Egy kicsit elmentem futni, majd hazaérve megreggeliztem. A nap nagy részében unatkoztam vagy tévét néztem. Nem nagy örömmel, de mivel Trevis nem ért rá és Dia nem volt otthon, egyedül mentem gördeszkázni. Egy kicsit gondolkoztam és zenét is hallgattam. Volt amikor leültem a Duna parti padra és csak magam elé bámultam.

   Hazafelé egy hév megállóban megláttam Trevist és egy lányt, akivel beszélgetett, de csak a hátát láttam. Majd láttam, hogy Trevis megcsókolja azt a lányt. Legszívesebben odamentem volna és teljes erőmből pofon vágtam volna, de inkább csak lefényképeztem őket és elküldtem üzenetbe a képet, majd elindultam könnyekkel a szememben és mielőtt eltűntem a színről még egyszer visszanéztem és láttam, hogy megkapta Trevis az üzenetet és keresni kezdett engem, de nem talált. Amikor megfordult a lány a szívem teljesen, de teljesen összetört. Úgy éreztem, mintha mindenki elfordult volna tőlem, mintha mindenki azt akarta volna, hogy fájjon nekem. Megláttam, hogy ki volt a lány... Hannah... A csöndes, titokzatos, de kedves lány. Ott ült és keresni kezdett a szemével engem, amikor meglátta, hogy mit küldtem Trevisnek... Amikor meglátta a képet. Annyira fájt a szívem, hogy legszívesebben üvölteni tudtam volna, de egy hang sem jött ki a torkomból, csak könny a szememből, de az nagyon sok. Úgy éreztem, mintha valaki a földhöz vágott és többször is belém rúgott volna. Nem bírtam volna Trevis szemébe nézni, egyszerűen szembe köptem volna. De nem tettem inkább elmentem, elrohantam. Mivel Dia nem volt, pont amikor annyira szükségem volt rá, csak egy ember volt, akitől még segítséget kérhettem, Lui.
- Szia Kami! - köszönt a telefonban.
- Szia, Trevis... Hannah... Treviiis... - sírtam bele a telefonba.
- Mi történt Kami?? - kérdezte nyugtalankodva Lui.
- Á-t tudsz jön-ni? - kérdeztem bele-bele sírva.
- 5 perc. - mondta Lui, majd lerakta a telefont.
Körülbelül 5 perc múlva csöngettek és már tudtam, hogy Lui az. Kinyitottam az ajtót és jól sejtettem.
- Mi történt? - kérdezte. Én nem mondtam semmit csak szipogva megöleltem és éreztem egy pillanatra, hogy nem bírom tovább eddig bírtam előtte, majd újra zokogni kezdtem. Mikor kinyitottam a szemem a kapuban ott állt, ott állt az a személy, akit soha többé nem akartam látni, aki hátba szúrt, aki hazudott és fájdalmat okozott. Ott állt és engem nézett.. Trevis.. Elengedtem Luit, mire ő is megfordult, s így szólt:
- Mit tettél vele? - szinte teli torokból üvöltötte, és egy pillanatra nagyon megijedtem.
- Neked semmi közöd hozzá, Kamival szeretnék beszélni.
- Biztos, hogy ő nem, úgyhogy húzz innen minél előbb!
- Lui. - fogtam meg a vállát. - Hagyd.
- De... - nézett rám.
- Menj be, majd mindent elmesélek. - mondtam és mélyen a szemébe néztem. Bár nem tartotta jó ötletnek Lui, de végül bement a házba és becsukta az ajtót maga után.
- Mit akarsz? - kérdeztem flegmán Trevistől.
- Beszélni.
- Nincs túl sok időd, mond mit akarsz és utána menj el innen.
- Kami, én sajnálom. - lépett közelebb Trevis, mire én eggyel hátrébb léptem.
- Azt sajnálod, hogy megtetted, vagy azt, hogy megláttam? - erre nem kaptam választ csak egy lefelé néző tekintetet.
- De nem is értem mivel érdemeltem. Én azt hittem, hogy jó volt a kapcsolatunk, hogy nem volt semmi baj. Bár néha veszekedtünk, de ki nem? Miért érdemeltem ezt? Miért nem mondtad, el vagy legalább mondtad volna, hogy már nem szeretsz? - kérdeztem.
- De még mindig szeretlek! - mondta.
- Nocsak, tényleg? Életemben először hallottam ezt a szót a szádból felém, és ha igazából szerettél volna nem teszed meg ezt velem. Pedig én semmit sem ártottam neked. Nem értem mivel érdemeltem ezt ki. Nem értem mi értelme volt megalázni, átverni és kihasználni. Képzeld el nem vagyok egy kis baba játék! Nem vagyok egy érzelem mentes kis semmiség amit ellehet hajítani, ha már elhasználódott! Nem vagyok az akivel ezt mind eljátszhatod! Volt még egy esélyed és azt is elveszítetted. - mondtam Trevinek és próbáltam a bánatom nem megmutatni, de nem volt könnyű, a szememből a könny csak jött, mintha egy csapot nyitottak volna meg és folyt volna a víz belőle. Ott álltam vele szemben és csak kiabáltam. Nem tudtam hallgatni, most az egyszer nem! Eddig mindig kihasználtak, eldobtak, ha már elhasználódottam, ha már nem kellettem. A barátaim, és most az első szerelmem. Ez túl sok volt nekem. Hirtelen elhalkultam, már nem üvöltöttem, már nem idegeskedtem, halál nyugodtan szólaltam meg.
- Menj el, és ne keress többé. Felejts el, azt is hogy létezem.
- De.. - nézett fel a szemembe és ekkor láttam, hogy neki is fájt egy kicsit. Neki is könnybe lábadt a szeme, de most nem tágítottam az elhatározásomtól, mennie kellett. Fájt, de be kellett látnom, hogy itt a vége, nem tudtam megbocsájtani. Az összes érzelem mentesedet a szívemben és már csak szánalmat éreztem. Egy olyan ember állt előttem, aki semmit sem jelentett már számomra... Egy idegen volt.
- Menj! - mondtam, majd megfordultam és beindultam. Éreztem, hogy megfogta a csuklóm, de nem néztem hátra. A múltam a hátam mögött hagytam és nem akartam visszatekinteni rá, csak előre, a jelenre s a jövőre. Egy erős mozdulattal kihúztam a kezem a szorító fogásból és bementem. Az ajtót magam mögött becsuktam, majd annak támaszkodva lecsúsztam a földre és sírni kezdtem. Lui ekkor odasietett a bejárathoz és felsegített a földről. Leültetett a kanapéra, majd megnézte, hogy Trevis elment-e. Igen elment, már nem állt ott a kertünkben. Leült mellém Lui és átkarolta a vállam, majd nem szólt semmit. Jó volt, hogy nem beszéltünk. A csönd többet elmondott, mint bármi szó. Mikor Luira tekintettem láttam az arcán a bánatot és a fájdalmat, ahogy nekem is fájt. Egy igazán jó barát, tudtam meg mindent akkor. Láttam, hogy volt, amit nem értett, de szerintem a beszélgetésből mindent hallott, mivel elég hangos voltam és biztos hallgatózott egy kicsit, én is azt tettem volna. Megcsóváltam a fejem, majd szótlanul előhúztam a telefonom és megmutattam neki a képet, ahogy a lánnyal csókolózik, a lánnyal, aki Hannah.
- Ez a mocsok nem kell a telefonodba. Itt rossz helyen van. - mondta Lui, majd kitörölte a képet, végleg. Belépett a névjegyzékbe és Trevist megkereste, rányomott a törlésre és visszaadta a telefont. Ránéztem a kijelzőre és ez volt odaírva: "Biztosan törli ezt a személyt a névjegyzékből? Igen - Nem"
Tudtam, hogy Lui azért adta, hogy én lépjem meg az utolsót. Rányomtam az igenre és kiléptem a nevekből. Akkor megláttam újra a képünket, a korisat. Beléptem a kamerába és egy ölelős képet csináltam, ahol nem látszik annyira az arcom, mert elbújtatom, miközben Lui ölelésében ülök. Lui egy vidám vigyort nyomott, majd megnyomtam a kép készítését. Beállítottam háttérképnek és kitöröltem az összes közös képet a bizonyos személlyel. Lui hátrament a szobámba, amit követtem a tekintetemmel, majd a gitáromat hozta előre. Leült mellém és játszani kezdett, a könnyes szemeimet törölgetve tekintettem rá, majd hallottam, ahogy a dallam bejárja a testemet és akkor Lui énekelni kezdett. Szinte tökéletes volt a hangja, a szívemhez szólt, és én csak hallgattam és a szövegre figyeltem meg. Ott ült velem szembe és énekelte nekem az Angel című dal angolul. A nagy részét értettem és lefordítottam magamnak magyarra. Hirtelen újra könny futott végig az arcomon, letöröltem, majd közelebb húzódtam Luihoz és átöleltem. A vállára hajtottam a fejem és néztem, ahogy mozgatja a kezét és a húrok csak úgy pengettek. Mikor véget ért, még egy kicsit úgy maradtam és néztem ki a fejemből, de Lui sem sietett sehova. Letörölte a lefutó könnyemet az arcomról és abban a pillanatban, amikor megérintett éreztem a biztonságot, a bizalmat és a szeretetet. Egy kevés idő elteltével elhúzódtam, majd bekapcsoltam a tévét és egy adag citromos fagyival, az ölemben egy vígjátékot kezdtem el nézni Luival. Legalább az boldoggá tesz, és akaratlanul is elnevetem magam, ha valami vicceset látok. Anya hazaérve látta a könnyes szemem, felpüffedt arcom és már akkor tudta, hogy baj van. Elmondtam neki mindent és egy nagy ölelést kaptam tőle cserébe. Mivel nem tudtam volna most egyedül lenni, így megkértem anyát, hogy had aludjon nálunk Lui. Bár nem örült neki, de mondtam, hogy csak barátok vagyunk és egyébként is akkor, majd alszik a szobámban a kanapémon. Anyu beadta a derekát és Lui is maradhatott, a szülői engedélyével. Végül is bár elvesztettem azt akit szerettem és nagyon fájt a szívem, és nagyon bánatos voltam, Lui mindent bedobott annak reményébe, hogy felvidíthat engem, ami olykor sikerült, de nem sokáig maradtam abban az állapotban, mert mindig újra s újra eszembe jutott Trevis. Este Diát felhívtam skypen és beszélgettem vele. A köszönésnél elég jól elhülyültünk Luival, mert azt csináltuk, hogy míg én tátogva beszélek és köszönök neki, addig Lui a laptopom mögé ült, ahol nem láthatja Dia és beszélt. Mivel Dia is elég jól ismer már látta, hogy van valami baj, ahogy a kisírt szememre tekintett. Elmeséltem a sztorit a napon már másodszorra és közben Lui is mellém ült. Eléggé furcsállotta, hogy Lui nálunk volt este hét órakor, de elmagyaráztam neki, hogy most nem tudtam volna egyedül lenni, így anyut rávettem, hogy maradhasson.
   Olyan tizenegy fele járhatott az idő, amikor Diának fellőtték a pizsit és ment aludni. Míg Lui bement a fürdőbe lefürdeni, addig felnéztem a facebookra. Azzal a mozdulattal, hogy a kezdőlapon találtam magam, beírtam a keresőbe Trevis nevét és egyből kitöröltem. Nem akartam látni többet azt a személyt. De mielőtt a törlésre került volna láttam, hogy megváltoztatta a profil képét valami olyanra, ami azt sugallta : "egyedül, elhagyva" Jaj, hogy oda ne rohanjak.. Kitöröltem a kapcsolatban állapotom és letöröltem az összes közös képet az albumokból. A profilképemet, meg beváltottam a Luival készítettre és ezt írtam hozzá: "Egy igaz barát :) <3 ". Visszajött Lui és lefeküdtünk aludni.
- Kényelmes a kanapé, most őszintén kérdem. - kérdeztem Luitól.
- Megleszek, ne aggódj! Jó éjt! - mondta.
- Jó éjt! - mondtam egy kis mosolyt húzva a szám szélére, majd lekapcsoltam az ágyam melletti villanyt és lehunytam a szemeim.