--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Az idő csak elsuhan fülünk mellett és az arcunkba nevet.
Az idő csak elsuhan fülünk mellett és az arcunkba nevet.
Reggel boldogan ébredtem, s mikor kinyitottam a szemem láttam, hogy apu áll az ágyam mellett és kelteget engem.
- Jó reggelt! - mondtam és a szememet törölgettem.
- Neked is! Nézd ki van itt. - mondta apu, majd az ajtó felé mutatott. Dia állt ott az ajtóban rám nézett széles, nagy mosollyal és üvöltve futott hozzám.
- Szia Diaaaa! - örültem én is Diának, majd átöleltem. Apu kiment a szobából és becsukta maga mögött az ajtót.
- Mizujs van? - kérdeztem Diát.
- Áh, semmi... Most jöttünk haza nem rég, és gondoltam, hogy mi lenne az első dolgom. Na? Hát persze, hogy meglátogatni a régen látott legjobb barátnőm. - mosolygott az arcomba. Én még egy kicsit kómásan ültem az ágyamon, de persze örültem neki. Sokat dumáltunk, majd egyszer csak korogni kezdett a gyomrom, így mentünk ebédelni. Nem elírás! Tényleg ebédelni mentünk, mivel olyan 11 körül kelthetett apu és akkor jött Dia is. Ebédre fincsi grillezett husit ettünk, persze Dia is velünk tartott.
Délután átmentünk Diához és segítettem neki kipakolni. Elég sok cuccot vitt magával, ahhoz képest, hogy alig volt egy pár napot a nagyszüleinél. Ugyan őszi napunk volt, de a nap sütött, az eső nem esett, az égen alig voltak felhők, ezért elmentünk egy kicsit gördeszkázni, bár a bőrkabát nem maradhatott otthon, mivel mégis csak ősz volt. Bár a deszkázás miatt sokszor előtör az emlékem Trevisről, mindig próbálom magamban elfojtani. A BMX pálya közelében találtunk egy padot és leültünk oda.
- Amúgy, hogy vagy? Most, hogy... tudod, hogy...
- Tudom. - vágtam közbe Dia dadogásába. - Egész jól, bár sokszor feltörnek az emlékek, és még mindig nem értem... Miért támadott hátba Hannah, én soha semmit nem csináltam vele, sőt még én mentem oda hozzá először, amikor senki sem foglalkozott vele. Trevis... Ő már sajnos a múlt, bár aki ezt meg tudja tenni velem, annak tényleg ott a helye. A múltban.
- Azóta nem is keresett? - kérdezte.
- Hála istennek nem, nem akarok vele még egyszer találkozni.
- Értem... Megyünk?
- Aha.
Elindultunk hazafele, majd Dia levált tőlem és egyedül mentem tovább. A házunkhoz érve leszálltam a deszkáról és nyitni kezdtem a kaput, amikor meghallottam a hangot. Attól az embertől, akinek a jelenléte felkavar bennem mindent, aki túl lépte a határokat. Megfordult a fejemben, hogy mintha nem hallottam volna, mennék tovább, de már túl közel volt hozzám, és nem akartam, hogy még egyszer hozzám érjen.
- Mit keresel itt? Menj el! - mondtam, miközben megfordultam.
- Hallgass meg. - mondta Trevis.
- Nem. Már egyszer meghallgattalak, nem érdekelsz! Menj el! - kezdtem felemelni a hangom.
- Ne emeld fel a hangod! Haragudhatsz rám, de ne üvölts! Ne vagyok kutya, akit le kell üvölteni, ha valami rosszat csinál.
- De fogd fel, hogy már nem érdekelsz. Elszúrtad azt az esélyt, ami már a második volt és egy ilyen embernek, mint te nem jár harmadik esély, nem engedem, hogy újra tönkre tegyél, bármennyire is szerettelek!
- Épp ez az, nem múlik el, ilyen gyorsan a szerelem, ha tényleg azt érezted, mint én.
- Nem vagyok köteles elmagyarázni, és őszintén szólva nem is érdemelsz semmi féle választ. Törődj bele abba, hogy itt már neked nincs helyed. - mutattam a szívemre, majd megfordultam, bevágtam magam után az ajtót, bezártam és bementem. Ugyan próbált bejönni és állandóan a nevemet mondta, míg meg nem unta, hogy nem jövök ki és elment. Az egészet végig néztem az egyik ablakból és a sírás fogott el. Nem értettem, miért jön el és kínoz engem. Bármennyire is fájt muszáj volt elküldenem. Nem bocsájthatom meg neki azt, amit tett. Vagy ha meg is tenném, az nem jelentené azt, hogy újra találkozok vele. Nem akarom soha többé látni. Azt akarom, hogy eltűnjön az életemből és a szívemből.
- Jó reggelt! - mondtam és a szememet törölgettem.
- Neked is! Nézd ki van itt. - mondta apu, majd az ajtó felé mutatott. Dia állt ott az ajtóban rám nézett széles, nagy mosollyal és üvöltve futott hozzám.
- Szia Diaaaa! - örültem én is Diának, majd átöleltem. Apu kiment a szobából és becsukta maga mögött az ajtót.
- Mizujs van? - kérdeztem Diát.
- Áh, semmi... Most jöttünk haza nem rég, és gondoltam, hogy mi lenne az első dolgom. Na? Hát persze, hogy meglátogatni a régen látott legjobb barátnőm. - mosolygott az arcomba. Én még egy kicsit kómásan ültem az ágyamon, de persze örültem neki. Sokat dumáltunk, majd egyszer csak korogni kezdett a gyomrom, így mentünk ebédelni. Nem elírás! Tényleg ebédelni mentünk, mivel olyan 11 körül kelthetett apu és akkor jött Dia is. Ebédre fincsi grillezett husit ettünk, persze Dia is velünk tartott.
Délután átmentünk Diához és segítettem neki kipakolni. Elég sok cuccot vitt magával, ahhoz képest, hogy alig volt egy pár napot a nagyszüleinél. Ugyan őszi napunk volt, de a nap sütött, az eső nem esett, az égen alig voltak felhők, ezért elmentünk egy kicsit gördeszkázni, bár a bőrkabát nem maradhatott otthon, mivel mégis csak ősz volt. Bár a deszkázás miatt sokszor előtör az emlékem Trevisről, mindig próbálom magamban elfojtani. A BMX pálya közelében találtunk egy padot és leültünk oda.
- Amúgy, hogy vagy? Most, hogy... tudod, hogy...
- Tudom. - vágtam közbe Dia dadogásába. - Egész jól, bár sokszor feltörnek az emlékek, és még mindig nem értem... Miért támadott hátba Hannah, én soha semmit nem csináltam vele, sőt még én mentem oda hozzá először, amikor senki sem foglalkozott vele. Trevis... Ő már sajnos a múlt, bár aki ezt meg tudja tenni velem, annak tényleg ott a helye. A múltban.
- Azóta nem is keresett? - kérdezte.
- Hála istennek nem, nem akarok vele még egyszer találkozni.
- Értem... Megyünk?
- Aha.
Elindultunk hazafele, majd Dia levált tőlem és egyedül mentem tovább. A házunkhoz érve leszálltam a deszkáról és nyitni kezdtem a kaput, amikor meghallottam a hangot. Attól az embertől, akinek a jelenléte felkavar bennem mindent, aki túl lépte a határokat. Megfordult a fejemben, hogy mintha nem hallottam volna, mennék tovább, de már túl közel volt hozzám, és nem akartam, hogy még egyszer hozzám érjen.
- Mit keresel itt? Menj el! - mondtam, miközben megfordultam.
- Hallgass meg. - mondta Trevis.
- Nem. Már egyszer meghallgattalak, nem érdekelsz! Menj el! - kezdtem felemelni a hangom.
- Ne emeld fel a hangod! Haragudhatsz rám, de ne üvölts! Ne vagyok kutya, akit le kell üvölteni, ha valami rosszat csinál.
- De fogd fel, hogy már nem érdekelsz. Elszúrtad azt az esélyt, ami már a második volt és egy ilyen embernek, mint te nem jár harmadik esély, nem engedem, hogy újra tönkre tegyél, bármennyire is szerettelek!
- Épp ez az, nem múlik el, ilyen gyorsan a szerelem, ha tényleg azt érezted, mint én.
- Nem vagyok köteles elmagyarázni, és őszintén szólva nem is érdemelsz semmi féle választ. Törődj bele abba, hogy itt már neked nincs helyed. - mutattam a szívemre, majd megfordultam, bevágtam magam után az ajtót, bezártam és bementem. Ugyan próbált bejönni és állandóan a nevemet mondta, míg meg nem unta, hogy nem jövök ki és elment. Az egészet végig néztem az egyik ablakból és a sírás fogott el. Nem értettem, miért jön el és kínoz engem. Bármennyire is fájt muszáj volt elküldenem. Nem bocsájthatom meg neki azt, amit tett. Vagy ha meg is tenném, az nem jelentené azt, hogy újra találkozok vele. Nem akarom soha többé látni. Azt akarom, hogy eltűnjön az életemből és a szívemből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése