26. /Mi történt?/

Nem történt semmi, csak felébredtem és elszállt a lila köd.

Apu szombaton hazautazott, így újra ketten maradtunk anyával. 

   A reggelem elég egyhangúan telt. Nagyon fáradt voltam, és semmi kedvem nem volt felkelni. Anyu már harmadjára jött be a szobába, hogy keljek fel, meg hogy elkések, de túl fáradt voltam. Végül valahogy mégis csak feltápászkodtam az ágyamból. Leültem az asztalhoz megenni a müzlim, majd kómás fejjel tovább csoszogtam a szobámba. Kinyitottam a szekrényem ajtaját, leültem az ágyra és onnan kémleltem a sok rendezett ruhát. Persze nem az én érdemem, felőlem a feje tetején állhatna az összes, de anya mindig rendezetten rakja be a megszáradt ruhákat, bár már mondta, hogy elege van és lassan már nekem kéne rendet rakni benne, de ez most mindegy is. Kivettem az összes fekete ruhám és a hangulatomat kifejezve felvettem egy fekete egybe ruhát és egy fekete harisnyát húztam alá. Kimentem az előszobába és felvettem a fekete bakancsom, ami körül belül a lábszáram negyedéig ért. Amikor belenéztem a tükörbe, egy olyan lány nézett vissza rám, mint egy gót. Felkentem egy vörös rúzst a számra, felkaptam az akusztikus gitáromat, felvettem egy kapucnis kabátot, a kapucniját a fejemre tettem, majd elindultam. 

   Dia előtt elmentem és fel sem ismert. Úgy szóltam utána jöjjön, mert itt vagyok.
- Kami? - mondta Dia kicsit furcsáló tekintettel.
- Igen?
- Mi van veled? Miért vagy ilyen fekete?
- Semmi. Csak a belső érzéseimet egyensúlyoztatom a külsőmmel. - mondtam a legérhetőbben és a leglazábban.
- De, ugye... Nem így fogsz kinézni mostantól mindig? - puhatolózott tovább Dia.
- Miért? - kérdeztem.
- Mert ez a lány, nem az akit én megismertem, te elveszítetted azt a személyt, aki voltál. Azt a csodálatra méltó lányt, akit a barátnőmnek nevezhettem. Nézz magadra. Mindig is egy vidám lány voltál, feketét szinte soha sem hordtál és nem telt el úgy nap, hogy egyszer sem mosolyodtál el. Mikor elmentél előttem fel se ismertelek. Mintha nem te lennél.- mondta Dia, de addigra beértünk az iskolába. - Gondold végig, amit mondtam. - mondta, majd otthagyott egyedül. Ránéztem az órámra és még bőven volt idő a csengetésig. Aha.. El fogok késni. Persze. Leültem egy padra megfogtam a gitáromat és elkezdtem zenélni. Könnybe lábadt a szemem, amikor mindent felidéztem a régi szavakat, mondatokat, emlékeket. Hallottam a csengőt, de nem akartam menni. Ott ültem a padon egy ideig, majd elindultam, de nem a suliba. Megfogtam a táskám, a gitárom és szaladni kezdtem hazáig. Szerencsére anyu nem volt otthon, így egyedül lehettem. Mikor belenéztem a tükörbe, ezek a gondolatok törtek elő: "Nem vagy önmagad." "Soha nem hordtál feketét." "Mi történt veled?"
Összeroskadtam a tükör előtt és sírni kezdtem. Mindent ami a szívemben volt kiadtam. Üvöltöttem, dobáltam a cuccaimat, a törékenyeken kívül. Mire észbe kaptam a szobám, úgy nézett ki, mint egy hurrikán után. Visszatekintettem a tüköre és ezúttal nem magamat néztem, hanem, azokat a képeket, amik ki voltak oda ragasztva. Anyu, Apu, Dia, Trevis, Olaf. A családom, a barátaim. Akik miatt nem lehetek ilyen. Akik erőt adnak és mellettem lesznek bármikor. Egy cicanyávogást hallottam és Olaf lépegetett be a pehely könnyű mancsaival a szobámba, majd odajött hozzám és a dorombolni kezdett, olyan nyugtató volt hallgatni a hangját és érezni, ahogyan a puha bundáját végig húzza az én karomon. Azt a szép, fehér bundáját. Mikor feltekintett rám és a szemembe nézett mélyen, láttam benne magamat, a régi énemet, a boldogságomat. Láttam még benne a tisztaságot, azt a szeretetet, amit senki sem vehet el tőle, s tőlem. A szelídséget és az értelmet. Felvettem az ölembe és simogatni kezdtem. Megölelgettem, a fülébe súgtam, hogy nincs semmi baj, majd visszaraktam a földre és átöltöztem. Levettem a fekete ruháimat és kidobtam. Kidobtam a kukába, hogy soha többé ne lássam őket. Megláttam a dobozt amibe a violinkulcstól kapott ajándékok voltak. Bárki is lehet, ő is mellettem van, nem okozhatok neki se csalódást. Ugyan nem ismerem, de nem szeretem megbántani az embereket. Megfogtam egy lapot, melyre ezek a szavak voltak írva:
" Ha nem szór be az Álommanó a porával, lehunyt szemem mögül, mindig a te arcodat látom. Ahogy mosolyog a szád, ahogy két szemed könnyel gyűlik meg, mert annyira boldog vagy, hogy már a könny folyik a szemeidből. Mindig szeretnélek látni és látni is tudlak a szívemmel...

Violinkulcs"

Visszaraktam a levelet a dobozba, majd a helyére tettem. Megmostam az arcom, letöröltem az összes könnyem és felesleges sminkem. Bementem, és leültem a szobámba, majd ölembe fektettem a gitáromat és zenélni kezdtem. Kivittem és kiürítettem a kukámat, a ruhákkal együtt, majd nekiálltam a rendrakásnak. Muszáj volt felállnom, nem maradhatok örökké a padlón, mert ott bárki belém rúghat. Kivételesen a szekrényemből kidobált cuccokat is rendbe rakottan a helyére tettem. Olaf végig nézte az ágyamon feküdve, ahogy pakolok.

   Már a vége fele jártam az rámolásnak, amikor megtaláltam a cd-t, amit még Diától kaptam a születésnapomra. Betettem a laptopomba és elindítottam. Végig néztem a felvételt és volt amin el is röhögtem magam. Az utolsó öt másodpercben ezt a mondatot láttam magam előtt, ami a képernyőre volt írva: "Én mindig itt leszek neked! :) Szeretettel: Dia".  Egy könny futott végig az arcomon és a kezemre hullott. Éreztem, ahogy a sós víz végig fut a kezemen is majd az ágyamra csöppent, ahol a takaró felszívta és eltűnt. Már három óra fele járhatott az idő és tudtam, hogy Diát otthon találom, így elindultam hozzá. Jól hittem, mert ő is nyitott nekem ajtót. Végig nézett rajtam, majd átölelt. A karomat a derekára helyeztem és gyengédem megszorítottam. Éreztem, ahogy a szíve az ütemeit adja és játssza a saját dalát. Majd éreztem az én szívverésem, szinte a fülembe dobogott és olyan gyorsan vert, mint aki három kilométert futott volna le. A számat a füléhez emeltem.
- Sajnálom! - mondtam halkan, majd éreztem, ahogy a szemem újra könnybe lábad és a meleg, sós könny végig fut az arcomon. Dia egy kicsit erősebben megszorított, és így szólt:
- Érted tettem.