Elkezdődött az a hét, ami mindent megváltoztatott. A legeseménydúsabb hét volt. Kezdjük is talán az elején, hétfőn.
Lui ki szeretett volna utazni a unokabátyához, így elkísértük Diával a reptérig.
- Nagyon sokat jár ki Franciaországban, de legalább találkozhat azzal a lánnyal. - gondoltam magamban, miközben az anyukájuk megvette Luinak a repülő jegyet. Mikor a jegy megérkezett, elindultunk a kapuhoz. Láttuk, hogy a párizsi gép még egy óra múlva indul, ezért leültünk és várakoztunk, meg beszélgettünk. Dia és az anyukája elmentek az egyik étkezdébe és vettek maguknak enni, addig Luival beszélgettem.
- És hogy vagy? - kérdeztem az oldalamon ülő Luitól, aki egy kicsit elgondolkodva tekintett maga elé.
- Egész jól. - mondta, majd egy kisebb mosolyt húzott a szája szélére, de láttam a szemében, hogy bántja valami.
- Baj van? - kérdeztem egy kicsit megijedve.
- Nincs. Miért lenne? - kérdezte, de volt egy kis hamisság a hangjában.
- Hát, mert látom rajtad. - mondtam, majd a mélyen a szemébe néztem.
- Nem fontos. - sóhajtott fel, majd eltekintett és a felszálló repülőket nézte.
- Mond el! - utasítottam már, egy kicsit feszülten, de próbáltam nyugodt maradni. Lui csak megrázta a fejét, mire felálltam és a látóterébe mentem és amerre forgatta a fejét arra léptem.
- Jó! Ülj le és elmondom. - fogta meg a csuklóm és lehúzott a székre.
- Az a lány... - kezdett bele, mikor megszólalt egy hang.
"Kérem induljanak el a 10-es kapuhoz, a párizsi út 5 perc múlva indul."
Feltekintettünk a hangos bemondóra, majd mikor elmondta a közleményt Lui vissza tekintett rám.
- Indulnom kell. - mondta Lui.
- De... - mondtam egy kicsit bánatosan.
- Majd, ha hazajöttem elmondom. - mondta, majd felállt. Én is felálltam és elindultunk a kapu felé. Addigra már Dia és az anyukája is visszaért hozzánk, hogy eltudjanak köszönni Luitól.
- Nagyon sokat jár ki Franciaországban, de legalább találkozhat azzal a lánnyal. - gondoltam magamban, miközben az anyukájuk megvette Luinak a repülő jegyet. Mikor a jegy megérkezett, elindultunk a kapuhoz. Láttuk, hogy a párizsi gép még egy óra múlva indul, ezért leültünk és várakoztunk, meg beszélgettünk. Dia és az anyukája elmentek az egyik étkezdébe és vettek maguknak enni, addig Luival beszélgettem.
- És hogy vagy? - kérdeztem az oldalamon ülő Luitól, aki egy kicsit elgondolkodva tekintett maga elé.
- Egész jól. - mondta, majd egy kisebb mosolyt húzott a szája szélére, de láttam a szemében, hogy bántja valami.
- Baj van? - kérdeztem egy kicsit megijedve.
- Nincs. Miért lenne? - kérdezte, de volt egy kis hamisság a hangjában.
- Hát, mert látom rajtad. - mondtam, majd a mélyen a szemébe néztem.
- Nem fontos. - sóhajtott fel, majd eltekintett és a felszálló repülőket nézte.
- Mond el! - utasítottam már, egy kicsit feszülten, de próbáltam nyugodt maradni. Lui csak megrázta a fejét, mire felálltam és a látóterébe mentem és amerre forgatta a fejét arra léptem.
- Jó! Ülj le és elmondom. - fogta meg a csuklóm és lehúzott a székre.
- Az a lány... - kezdett bele, mikor megszólalt egy hang.
"Kérem induljanak el a 10-es kapuhoz, a párizsi út 5 perc múlva indul."
Feltekintettünk a hangos bemondóra, majd mikor elmondta a közleményt Lui vissza tekintett rám.
- Indulnom kell. - mondta Lui.
- De... - mondtam egy kicsit bánatosan.
- Majd, ha hazajöttem elmondom. - mondta, majd felállt. Én is felálltam és elindultunk a kapu felé. Addigra már Dia és az anyukája is visszaért hozzánk, hogy eltudjanak köszönni Luitól.
- Vigyázz magadra! - mondta Lui anyja, majd átölelte a fiát.
- Következőre én is jövök veled. - mondta Dia, majd ő is átölelte mosollyal az arcán. Hisz nem kell szomorkodni csak egy hétre megy el. Az ölelés végeztével Lui felém tekintett és egy mosolyt küldött. Ugyan tudtam, hogy most egy kicsit rossz kedve van, de őszinte volt a mosolya. Elindultam felé, hogy én is átöleljem, mire ő is viszonozta és találkozott a keze a derekammal és az én kezem az ő vállával, a füléhez hajoltam, és súgtam neki valamit.
- Ha hazajössz mindent kiszedek belőled. - mondtam, mire tényleg elmosolyodott Lui és egy hála féleség látszódott a szemeiben. Megfogta a táskáját és elindult a repülő felé. Ott álltunk hárman és csak a távolodó alakját néztük, és addig álltunk ott, míg végül a repülőbe lépett és eltűnt a szemünk elől.
- Na menjünk! - mondta Dia anyukája és a vállunkra tette a kezeit. Lassan elindultam, de közben magamban csak ennyit mondtam.
- Egy hét és újra látlak.
- Következőre én is jövök veled. - mondta Dia, majd ő is átölelte mosollyal az arcán. Hisz nem kell szomorkodni csak egy hétre megy el. Az ölelés végeztével Lui felém tekintett és egy mosolyt küldött. Ugyan tudtam, hogy most egy kicsit rossz kedve van, de őszinte volt a mosolya. Elindultam felé, hogy én is átöleljem, mire ő is viszonozta és találkozott a keze a derekammal és az én kezem az ő vállával, a füléhez hajoltam, és súgtam neki valamit.
- Ha hazajössz mindent kiszedek belőled. - mondtam, mire tényleg elmosolyodott Lui és egy hála féleség látszódott a szemeiben. Megfogta a táskáját és elindult a repülő felé. Ott álltunk hárman és csak a távolodó alakját néztük, és addig álltunk ott, míg végül a repülőbe lépett és eltűnt a szemünk elől.
- Na menjünk! - mondta Dia anyukája és a vállunkra tette a kezeit. Lassan elindultam, de közben magamban csak ennyit mondtam.
- Egy hét és újra látlak.
Olyan volt, mintha örökre menne el, úgy köszöntünk el tőle, pedig tudtuk, hogy találkozunk még vele a közel jövőben, de mégis mikor elment valami kis űr maradt bennem. A távozásával rá kellett jönnöm, hogy ez már nem barátság amit érzek, sokkal több és mélyebb volt, de ő más miatt szomorkodik, mást keres nem engem.
Hazaérve Dia velem tartott és még egy ideig nálam volt. A szobába mentünk és leültünk az ágyamra. Dia látta, hogy valami bánt engem, majd érdeklődve tekintett felém.
- Mi baj? - kérdezte.
- Lui... Majdnem elmondta, hogy miért szomorú megint.
- Megint? - nézett furcsállóan felém Dia.
- Hát igen. Nem tudom, hogy hallottad-e már a bátyádtól, de van egy lány kint Franciaországban, akiért teljesen oda van és barátok, de a lánynak van valakije és ő szenvedett és ezek szerint még mindig szenved. - mondtam Dia felé tekintve. Ő csak lenézett az ágyra és megcsóválta a fejét.
- Ez nem teljesen igaz. Látom még nem mondta el.
- Micsodát? Dia mond el! - kérleltem, mert egy kicsit aggódni kezdtem.
- Te vagy az. - nézett fel az ágyamról a szemembe.
- Ki vagyok én? - kérdeztem miközben magamban üvöltöztem, hogy "Mond már eeeeel!".
- A francia lány. - sóhajtott egyet.
- Mi van? - kérdeztem meglepődve és felálltam, mert már nem tudtam ülve maradni.
- Nyugi Kami! - próbált Dia megnyugtatni, de nem sikerült, tovább járkáltam fel-alá a szobámba.
- De mikor? Hol? Miért nem mondtad el? Miért nem mondta el? - értetlenkedtem.
- Az első levél óta és megígértem, hogy nem mondom el. Nagyon nehéz volt megállni. - mondta Dia miközben próbálta megkeresni a tekintetem. Hirtelen megtorpantam, majd felé tekintettem és minden lepergett előttem. A levelek, violinkulcs, a közelsége, a segítség nyújtása, az amikor üvöltött Trevissel, mind ezért volt, ezért hordta annyira szívén a fájdalmam.
- Violinkulcs? - néztem kérdőn Dia felé. Lehunyta a szemét és bólogatott. Elővettem a dobozt amiben a violinkulcsos ajándékok/levelek voltak. Belenéztem és egy dobozkát vettem ki belőle, amit még nem is láttam. Kinyitottam és egy lánc volt benne, amin egy medál lógott: egy violinkulcsban egy szív.
Bármennyire sem szerettem volna nem tudtam megállni, fájt, hogy fájdalmat okoztam, hogy kínoztam még ha akaratlanul és tudatlanul is. Egy könnycsepp gördült le a szememből, ami az egyik papíron szívódott fel.
- Ajj, Kami. - sóhajtott fel, majd mellém térdelt a földre és átkarolta a vállam.
- Akaratlanul bántottam és ez annyira fáj! El kell utaznom, hogy találkozzak vele, hogy körülöleljem, hogy bocsánatot kérjek, amiért ilyen vak voltam. - néztem magam elé és mondtam halkan Diának.
- Anyukád elengedne? - kérdezte.
- Nem tudom, szerintem nem. - vallottam be, majd egyre több könny csordult ki a szememből jelezve a szívem fájdalmait.
- Szereted? - kérdezte Dia, majd a fejemet maga felé fordította, hogy a szemembe nézzen.
- Igen. - mondtam neki, majd láttam a tekintetében a megértést és az együtt érzést. Ő tudta, hogy min megyek keresztül és azt is, hogy Lui min ment keresztül.
- Beszélnem kell anyával. - álltam fel a földről, majd letöröltem a könnyeim és kimentem a konyhába. Leültem a bárszékre és anyu felé fordultam, Dia is mellém ült.
- Anyu? - kezdtem bele a beszélgetésbe, de félve szólítottam meg. Hallotta a hangomon, hogy van valami baj, ezét ijedten fordult meg, majd lerakta a kést és odalépett hozzám.
- Mi bánt kicsim? - kérdezte, majd kezeivel összefogta az arcom.
- Lui. - mondtam, de a hangom hirtelen megcsuklott és nem tudtam tovább mondani tudtam, hogy ha még egy szót szólok újra előjönnek a könnyeim, így Dia felé tekintettem és segítség kérő arcot mutattam, amiből rájött, hogy mit szeretnék és elmondta helyettem az egész sztorit.
- Az egész ott kezdődött... - mondta Dia, majd szépen sorrendbe elmondott mindent. - ... és Kami szeretne most vele találkozni, csak elutazott, viszont szeretne utána menni minél előbb.
- Kami, megértem, hogy fáj most, de nem engedhetlek el egyedül, ráadásul iskola időben. - mondtam anya.
- De velem jönne Dia is és ez nem várhat anya! Nem akarom, hogy egy nappal is tovább szenvedjen - mondtam, azt sugallva, hogy nem leszek egyedül. - És ott van a unokabátyjuk is.
- Nem tudom Kami, majd holnap megbeszéljük, most inkább fürödj le és menj aludni.
- De anyu... - tekintettem fel arcára és úgy éreztem, hogy nem teljesen ért meg.
- Holnapra megválaszolom a kérdésed. - mondta, majd ellépett tőlem és vissza állt főzni. Mit is gondoltam? Tudtam, hogy nem lesz ennyire egyszerű, hogy csak felpattanok egy gépre és ott is vagyok, hisz ez a valóság és nem egy film. Szomorúan álltam fel a bárszékről, majd kikísértem Diát és elmentem lefürdeni, majd a pizsamámat felhúzva befeküdtem az ágyba és álomra hajtottam a fejem. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben és mindegyik Luiról szólt. Nem tudtam aludni, csak forgolódtam egyfolytában és a szívem fájdalma sem hagyott nyugodni. Az ajtóm nyílni kezdett, és a lámpa fénye áradt be a szobámba, megtörve a sötétséget, de amikor oda tekintettem nem volt ott senki, majd egy cicanyávogást hallottam. Olaf felugrott az ágyamra és hozzám bújt, majd dorombolva aludt el.
Boldogan ültem az asztalhoz és megettem a reggelit, majd bementem a szobámba és elkezdtem összepakolni. Nem, tudtam, hogy meddig leszünk ott, így nagyjából egy hétre pakoltam a ruhákat. Sokáig gondolkodtam, hogy vajon mit vegyek fel, de végül megesett a szemem azon a ruha összeállításon, ami a gólyatáborban volt rajtam. A kék rövid nacim és egy félvállas rövid ujjú póló. Természetesen a gitáromat is beleraktam a tokjába és azt is a bőrönd mellé raktam, hogy ne felejtsem itthon, bár nem lenne olyan nagy dolog, de azért szeretem, ha nálam van. Megnéztem még, hogy a piros és kék pengetők is be vannak rakva a táskába, de szerencsére ott voltak.
A nap gyorsan eltelt és leszállt az éj. Korán lefeküdtem, mert a gépünk reggel nyolckor indult. Ráraktam a fejem a puha párnámra és aludni kezdtem.
Hazaérve Dia velem tartott és még egy ideig nálam volt. A szobába mentünk és leültünk az ágyamra. Dia látta, hogy valami bánt engem, majd érdeklődve tekintett felém.
- Mi baj? - kérdezte.
- Lui... Majdnem elmondta, hogy miért szomorú megint.
- Megint? - nézett furcsállóan felém Dia.
- Hát igen. Nem tudom, hogy hallottad-e már a bátyádtól, de van egy lány kint Franciaországban, akiért teljesen oda van és barátok, de a lánynak van valakije és ő szenvedett és ezek szerint még mindig szenved. - mondtam Dia felé tekintve. Ő csak lenézett az ágyra és megcsóválta a fejét.
- Ez nem teljesen igaz. Látom még nem mondta el.
- Micsodát? Dia mond el! - kérleltem, mert egy kicsit aggódni kezdtem.
- Te vagy az. - nézett fel az ágyamról a szemembe.
- Ki vagyok én? - kérdeztem miközben magamban üvöltöztem, hogy "Mond már eeeeel!".
- A francia lány. - sóhajtott egyet.
- Mi van? - kérdeztem meglepődve és felálltam, mert már nem tudtam ülve maradni.
- Nyugi Kami! - próbált Dia megnyugtatni, de nem sikerült, tovább járkáltam fel-alá a szobámba.
- De mikor? Hol? Miért nem mondtad el? Miért nem mondta el? - értetlenkedtem.
- Az első levél óta és megígértem, hogy nem mondom el. Nagyon nehéz volt megállni. - mondta Dia miközben próbálta megkeresni a tekintetem. Hirtelen megtorpantam, majd felé tekintettem és minden lepergett előttem. A levelek, violinkulcs, a közelsége, a segítség nyújtása, az amikor üvöltött Trevissel, mind ezért volt, ezért hordta annyira szívén a fájdalmam.
- Violinkulcs? - néztem kérdőn Dia felé. Lehunyta a szemét és bólogatott. Elővettem a dobozt amiben a violinkulcsos ajándékok/levelek voltak. Belenéztem és egy dobozkát vettem ki belőle, amit még nem is láttam. Kinyitottam és egy lánc volt benne, amin egy medál lógott: egy violinkulcsban egy szív.Bármennyire sem szerettem volna nem tudtam megállni, fájt, hogy fájdalmat okoztam, hogy kínoztam még ha akaratlanul és tudatlanul is. Egy könnycsepp gördült le a szememből, ami az egyik papíron szívódott fel.
- Ajj, Kami. - sóhajtott fel, majd mellém térdelt a földre és átkarolta a vállam.
- Akaratlanul bántottam és ez annyira fáj! El kell utaznom, hogy találkozzak vele, hogy körülöleljem, hogy bocsánatot kérjek, amiért ilyen vak voltam. - néztem magam elé és mondtam halkan Diának.
- Anyukád elengedne? - kérdezte.
- Nem tudom, szerintem nem. - vallottam be, majd egyre több könny csordult ki a szememből jelezve a szívem fájdalmait.
- Szereted? - kérdezte Dia, majd a fejemet maga felé fordította, hogy a szemembe nézzen.
- Igen. - mondtam neki, majd láttam a tekintetében a megértést és az együtt érzést. Ő tudta, hogy min megyek keresztül és azt is, hogy Lui min ment keresztül.
- Beszélnem kell anyával. - álltam fel a földről, majd letöröltem a könnyeim és kimentem a konyhába. Leültem a bárszékre és anyu felé fordultam, Dia is mellém ült.
- Anyu? - kezdtem bele a beszélgetésbe, de félve szólítottam meg. Hallotta a hangomon, hogy van valami baj, ezét ijedten fordult meg, majd lerakta a kést és odalépett hozzám.
- Mi bánt kicsim? - kérdezte, majd kezeivel összefogta az arcom.
- Lui. - mondtam, de a hangom hirtelen megcsuklott és nem tudtam tovább mondani tudtam, hogy ha még egy szót szólok újra előjönnek a könnyeim, így Dia felé tekintettem és segítség kérő arcot mutattam, amiből rájött, hogy mit szeretnék és elmondta helyettem az egész sztorit.
- Az egész ott kezdődött... - mondta Dia, majd szépen sorrendbe elmondott mindent. - ... és Kami szeretne most vele találkozni, csak elutazott, viszont szeretne utána menni minél előbb.
- Kami, megértem, hogy fáj most, de nem engedhetlek el egyedül, ráadásul iskola időben. - mondtam anya.
- De velem jönne Dia is és ez nem várhat anya! Nem akarom, hogy egy nappal is tovább szenvedjen - mondtam, azt sugallva, hogy nem leszek egyedül. - És ott van a unokabátyjuk is.
- Nem tudom Kami, majd holnap megbeszéljük, most inkább fürödj le és menj aludni.
- De anyu... - tekintettem fel arcára és úgy éreztem, hogy nem teljesen ért meg.
- Holnapra megválaszolom a kérdésed. - mondta, majd ellépett tőlem és vissza állt főzni. Mit is gondoltam? Tudtam, hogy nem lesz ennyire egyszerű, hogy csak felpattanok egy gépre és ott is vagyok, hisz ez a valóság és nem egy film. Szomorúan álltam fel a bárszékről, majd kikísértem Diát és elmentem lefürdeni, majd a pizsamámat felhúzva befeküdtem az ágyba és álomra hajtottam a fejem. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben és mindegyik Luiról szólt. Nem tudtam aludni, csak forgolódtam egyfolytában és a szívem fájdalma sem hagyott nyugodni. Az ajtóm nyílni kezdett, és a lámpa fénye áradt be a szobámba, megtörve a sötétséget, de amikor oda tekintettem nem volt ott senki, majd egy cicanyávogást hallottam. Olaf felugrott az ágyamra és hozzám bújt, majd dorombolva aludt el.
Reggel anyu keltett, majd mikor kinyitottam a szemem az ő mosolygós arcával találtam szembe magam.
Megtöröltem a szemem, majd megsimogattam a hasamnál fekvő Olafot, amire felkelt és közelebb lépegetett a mellkasomhoz és megnyalta az orrom. Csikis érzés volt és elkacagtam magam, majd kikeltem az ágyból. Mikor kiléptem a szobám ajtaján és a nappali felé közelítettem Diát találtam ott.
- Hát te? - kérdeztem, majd mikor mosolyogva mögém tekintett én is követtem a mozdulatát és megláttam anyut és a mellette fekvő bőröndöket.
- Ez meg mi? - kérdeztem, de már mosolyra húzva a számat, mert tudtam, hogy most ki következik.
- Megyünk Párizsba! - mondta anyu mire örömömbe odafutottam hozzá és átöleltem, majd a boldogságtól egy könny futott végig az arcomon, letöröltem és Diát is átöleltem, aki addig a hátam mögé sétált.
- Ez meg mi? - kérdeztem, de már mosolyra húzva a számat, mert tudtam, hogy most ki következik.
- Megyünk Párizsba! - mondta anyu mire örömömbe odafutottam hozzá és átöleltem, majd a boldogságtól egy könny futott végig az arcomon, letöröltem és Diát is átöleltem, aki addig a hátam mögé sétált.
- Mikor indulunk? - kérdeztem.
- Sajnos csak egy hajnali gép indul, de megnéztem az interneten és mire odaérünk már rég világos lesz. Az iskolát is felhívtam és szóltam nekik, hogy a héten nem mész. - mondta anyu. - De te menj csak és pakolj össze addig és te is Dia menj addig haza, hogy össze tudd szedni a dolgaidat.
- Persze. - mondta Dia, majd megölelt még egyszer és elment. ezek szerint megengedték a szülei, hogy ő is jöjjön. Biztos anya beszélte rá őket egy este alatt, de azt, hogy- hogy csinálta azt nem tudom, viszont mindegy ez most nem is számít.
- Sajnos csak egy hajnali gép indul, de megnéztem az interneten és mire odaérünk már rég világos lesz. Az iskolát is felhívtam és szóltam nekik, hogy a héten nem mész. - mondta anyu. - De te menj csak és pakolj össze addig és te is Dia menj addig haza, hogy össze tudd szedni a dolgaidat.
- Persze. - mondta Dia, majd megölelt még egyszer és elment. ezek szerint megengedték a szülei, hogy ő is jöjjön. Biztos anya beszélte rá őket egy este alatt, de azt, hogy- hogy csinálta azt nem tudom, viszont mindegy ez most nem is számít.
Boldogan ültem az asztalhoz és megettem a reggelit, majd bementem a szobámba és elkezdtem összepakolni. Nem, tudtam, hogy meddig leszünk ott, így nagyjából egy hétre pakoltam a ruhákat. Sokáig gondolkodtam, hogy vajon mit vegyek fel, de végül megesett a szemem azon a ruha összeállításon, ami a gólyatáborban volt rajtam. A kék rövid nacim és egy félvállas rövid ujjú póló. Természetesen a gitáromat is beleraktam a tokjába és azt is a bőrönd mellé raktam, hogy ne felejtsem itthon, bár nem lenne olyan nagy dolog, de azért szeretem, ha nálam van. Megnéztem még, hogy a piros és kék pengetők is be vannak rakva a táskába, de szerencsére ott voltak.A nap gyorsan eltelt és leszállt az éj. Korán lefeküdtem, mert a gépünk reggel nyolckor indult. Ráraktam a fejem a puha párnámra és aludni kezdtem.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Remélem tetszett ez a rész! Köszönöm a 16 feliratkozómnak és remélem, hogy nektek is tetszett!!
Jobb oldalt van két közvélemény kutatás, amit szeretném, ha megtekintenétek és szavaznátok,
mert nekem sokat jelentene és nektek csak max. 1 percet vesz igénybe.
Előre is Köszönöm!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése