2.rész(36.rész) - Barátok

Veletek minden jó!

   Reggel Diához mentem át és vele töltöttem az egész napot.
- Hali! - köszöntem egy nagy mosollyal az arcomon, amikor beléptem a szobájába. Még mindig meg volt zuhanva és egyszerűen képtelen volt felállni a földről, a történtek miatt. Aztán mégis egy kis mosolyt küldött felém jelezve, hogy örül, amiért lát. Nagyon ritkán látni mosolyt az arcán mostanság, ezért is örültem annyira, hogy küldött felém egyet.
- Szia! - Levette a fülest a fejéről, majd feltápászkodott az ágyból és megölelt, aztán már mind a ketten visszaültünk.
- Hogy vagy? - kémleltem az arcát és kerestem a tekintetét.
- Megvagyok. - mondta. Láttam rajta, hogy nincs valami fényesen és szomorú. Bár mondanám, hogy viszonylag rég volt és elkellene felednie, de kit álltatnék ezzel a dumával? Tudtam, hogy még mindig szereti és nem fogja egy hamar elfelejteni, ezért is voltam nála. Ha ő nem akar felállni, majd én rángatom fel a földről. Megtekintettem a gitárját, amit már olyan rég nem használt, hogyha nem lenne takarítva valószínű a pókok már rég beszőtték volna és a por is több rétegben lenne rajta. Amióta szakítottak, alig kezdett valamit magával Dia. Szinte semmihez nem volt kedve. Egész nap evett, ivott és feküdt az egyik helyről a másikra. Ki kell rángatnom valahogy ebből a depresszióból! Akárhogy. Megragadtam a gitárját és zenélni kezdtem.

"Légy az, ki voltál,

Nem kell semmi hozzá.

Csak légy boldog, s vidám!

Maradj mindig velem, az ki voltál.

Hol van már a régi éned?

Itt vagyok, s várok rá.
Maradj mindig velem, az ki voltál.

Légy erős és bátor,

messze még a végcél hiába várod.

Most nem bukhatsz el!

Állj fel, s küzdj velem.
Hisz itt vagyok neked,

ölelő kezekkel, s teljes szívvel."

Pengettem a húrokat és énekeltem, azt amit a szívem súgott. Dia megadta az ihletet, hogy dal csináljak, s íme. Itt a dal neki, érte. Egy könny szaladt végig az arcán, amikor abbahagytam és egy mosollyal együtt letámadott, majd erősen magához ölelt.
- Köszönöm! - mondta hálásan, majd könnyét letörölve mélyen a szemembe nézett. Láttam a szemeiben az a tűzet, a szeretet tűzét és elértem, hogy újra boldog legyen. Nem számított, hogy meddig marad így, akkor nem számított, csak az, hogy újra láttam, azt kit már régen nem, Diát. Az igazi Diát, aki még a szakítás előtt volt.
- Menjünk el valahova. Legyünk újra boldogok, mint régen. - mondtam, majd a kezét megfogva magammal rángattam a kertbe, majd onnan az utcára. 

   Végül gokartozni mentünk. Egy csomót ütköztünk egymással és még jó pár emberrel, de elvoltunk. Dia a könnyeit törölgette a sok nevetés miatt. Végül is jól volt. Sikerült kirángatnom a gödörből, vagy hát azt hittem akkor.
A nap lementével felvett minket Lui kocsival, majd átmentünk hozzájuk. Igen, Luinak már van jogsija, amit nem olyan rég rakott le, szóval a barátom már tud vezetni és ráadásul egy tenger kék bmw-je van, amit a gazdag nagybátyjától kapott a 18. születésnapjára. Persze voltak és vannak is, olyan kis pláza cicák, akik simán kikezdtek volna ezért vele, de én nem olyan vagyok, aki a pénzre hajt. Nekem a belső értéke sokkal többet ér. 

   Hazaérve felhívtam anyut, hogy maradhatok-e a Diáéknál, de most igazából Luival maradtam. Persze Diával is hülyültünk, meg együtt néztük a filmet a szobájában, de Luival is voltam. Újra együtt a három barát. Bár ez egy érdekes barátság volt. Dia szemszögéből én a barátnője voltam, viszont Lui a bátyja. Lui szemszögéből Dia a húga volt, és én a szerelme, amit még nem mondott, de tudtam, hogy az vagyok neki. Aki több, mint egy éve van együtt az nem egy fellángolás, az már szerelem, de a szeretlek még váratja magát. És az én szemszögemből, Dia a barátnőm, szinte már a testvérem és Lui az életem. Érdekes ezt mondanom, hisz még csak 16 éves vagyok, és több mint egy éve járunk, de akkor is. Úgy szeretem, mint az életemet.
   - Párna csata!! - üvöltöttem fel és nagy erővel Dia arcába vágtam a kezemben fogott párnát, amire Dia és Lui is megfogott egyet és szétütögettük egymást. A hasamat fájlalóan fetrengtem a földön miközben a nevető görcs fogott el. Ahányszor becsuktam a szemem a röhögés közben, mindig Dia meglepett arcát idéztem fel, ahogy meglátta azt, hogy egy párnát vágok a fejéhez. Nagyon vicces volt. A könnyeimet törölgetve próbáltam lenyugodni, mert már szinte széthasadt a hasam a sok nevetéstől. Lassacskán megnyugodtam és a felém nyúló kezet megragadtam ami felhúzott a földről. Hirtelen Trevis arca villant be, mint egy álom aztán sebes pislogásba kezdtem, mire az arc megváltozott Luiéra. Ez az emlék aztán egy nagy pecsétet nyomott a hangulatomra, amit inkább álcáztam, vagy hát én elhittem, hogy jól álcázom, de valakinek feltűnt. Fenébe.
   Közeledett a lefekvés, ezért elköszöntem Diától és Luival a szobájába mentem aludni. Az ajtót becsukva megfordultam és nekifutásból az ágyra ugrottam Lui mellé. Aki egy nagy mosolyt húzott a szája szélére a jelenetet látva. Ujjaival az arcomból kisöpörte a tincseimet, majd így szólt:
- Mindig maradj ilyen, boldog és vidám. Mindig maradj önmagad. - mondta és egy könnyed csókot lehelt a számra. Nagyon is komolyan gondolta, hisz az arcán egy izom se mozdult meg és a szemeiben sem égett a hazugság tüze.
- Mi történt veled, amikor felsegíttettelek a földről? - kérdezte a tekintetembe fúródva. Pedig azt hittem sikerül álcázni magam, de ezek szerint ő már túl jól ismer. Most mit mondjak? Hazudni nem akarok, de az is rosszul esne neki, ha Trevist emlegetném, aki már teljesen a múlté, csak ez az emlékkép, olyan zavaró volt, ha már nem is éreztem semmit iránta. Számat összetapasztva, némán, mint aki nem hallotta volna a kérdést szorosan magamhoz öleltem, a fejemet a vállára tettem, majd mélyen beszívtam az édes illatát, ami aztán boldog álomba repített. Mielőtt még mélyen szundítottam volna, éreztem, ahogy puha ujjai végig szaladnak az arcomon és a nedves ajkai érintik a homlokom.
- Álmodj szépeket!- mondta, aztán elaludtunk.