Vége a sulinak, jöhet a nyár!!
Már egy év eltelt azóta, hogy utoljára írtam a naplómba... Tudom kicsit hanyag voltam, de kevés időm volt a tanulás és a barátok mellett... De most újra itt vagyok és egy nyári emlékkel kezdeném újonnan a naplóm írását. Kezdjük is talán az évzárónál, ami a suli végét és a nyár elejét jelenti.
Napsütötte csütörtöki napra ébredtem. Mikor megfordultam az ágyban éppen a teraszajtómon beszűrődő reggeli napsugarak világítottak az arcomba. Ránéztem az éjjeli szekrényemen fekvő telefonomra és megnéztem a kijelzőt, tíz óra volt. Lehúztam magamról a vékony nyári takarómat, majd a lábaimat a földre helyeztem, amire rákönyököltem és megtöröltem a szemeimet.
Napsütötte csütörtöki napra ébredtem. Mikor megfordultam az ágyban éppen a teraszajtómon beszűrődő reggeli napsugarak világítottak az arcomba. Ránéztem az éjjeli szekrényemen fekvő telefonomra és megnéztem a kijelzőt, tíz óra volt. Lehúztam magamról a vékony nyári takarómat, majd a lábaimat a földre helyeztem, amire rákönyököltem és megtöröltem a szemeimet.
A hűtőhöz léptem és kivettem a hideg tejet, majd a szekrényből a müzlit és egy kanalat. Lehuppantam a bárszékre, majd enni kezdtem. Anya nem volt otthon, éppen dolgozott. Olaf kaparását hallottam, ahogy a bejárati faajtónkon élesíti a karmait. Mosolyogva felálltam az asztaltól és az ajtóhoz léptem.
- Gyere! - tekintettem le a fehér, puha szőrű, kis cicámra, aki éppen nagy, kék szemeivel tekintett fel rám. Felállt és kecses mozdulataival belibbent a küszöbön, majd bement a nappaliba és felugrott az ő saját helyére, ami egy fehér takaróval letakart karsszék volt, és ott pihent mindig. Mosogatás után leheveredtem mellé, bekapcsoltam a tévét és a másik kezemmel végig simítottam többször is a tisztára nyalt bundáját.
Csöngettek. Az ajtóhoz léptem, belebújtam a kerti papucsomba, majd kimentem a kapuhoz.
- Szia! - köszöntem boldogan az előttem álló személynek, majd szinte a nyakába ugrottam.
- Szia! - köszönt vissza a mély hangján és egy nagy mosolyt húzott a szája szélére. Sötét barna szemeiben elmélyedve figyeltem. Láttam benne boldogságot és izgatottságot is. Barna haja illet a sötét kék ingéhez és a farmeréhez. Megtekintettem a mellette álló, természetes vörös hajú, sötét kék, már szinte fekete szemű hölgyet. Egy fekete ruhában állt előttem, amin a derekánál egy vörös öv volt és a szinte frissen festett körmeit villogtatta, miközben a kis táskáját fogta. Eszterrel és apuval álltam szembe. Két puszival köszöntöttem, majd beengedtem őket a lakásba.
- Kicsit korán jöttetek. - mondtam miközben helyet foglaltak.
- Tudjuk, csak már itt szerettünk volna lenni. - szólalt meg mosolyogva Eszter. Igazából kedvelem őt és nem is az a miss én vagyok a valaki, de azért van valamennyi a stílusában, ami azt jelzi, hogy egy picit elszállt a földről, de csak egy picit és ezért tudom eltűrni.
- Értem. Anyu még nincs itthon, de.. - néztem fel az órára és megállapítottam, hogy két perc múlva kettő óra lesz. - bármelyik pillanatban betoppanhat. - folytattam. Nyílt is az ajtó és anya lépett be.
- Sziaa-sztok! - köszönt anya először egyes számban, hisz azt hitte, hogy egyedül vagyok, majd hozzá tette a többes számot, amikor megtekintette apuékat. Láttam az arcán a meglepettséget és egy kicsit kínosan is érezhette magát, hisz nem sokszor találkozunk velük és apuval annyira nagyon jó kapcsolatot nem tart, Eszter meg aztán nem is a kebel barátnője.
- Hali! - köszöntem.
- Szia! - köszönt apa és Eszter, majd felálltak.
- Hát ti? - kérdezte anya meglepődve.
- Kicsit korábban indultunk el, szóval most itt vagyunk. - mondta Eszter nemes egyszerűséggel.
Apáék amúgy azért jöttek haza, Magyarországra, mert két hetet itt töltenek egy kis panelban, amit bérelnek, szóval még sokszor találkozunk velük.
Mivel már van aki lefoglalja a vendégeket kiültem a teraszomra és ölembe vettem a gitáromat.
"Welcome to the new age, to the new age, woooo-ah woooo-ah
I'm radioactive, radioactive" Pengettem a húrokat és a fejemen lévő fejhallgatón át félfüllel hallgattam a szöveget, amit halkan énekeltem.
Leraktam a gitáromat a tokjába, majd az órámra tekintve megállapítottam az időt és lassacskán készülődni kezdtem. A szekrényem egyik ajtaját kitártam és előkotortam az ünneplőmet. A hófehér ingemet és fekete szoknyámat húztam ki a szekrény aljáról, majd elővettem az összecsukható vasalóasztalt és kivasaltam a ruhadarabokat. Bementem a fürdőbe és a tükörhöz lépve megmostam az arcom, majd megtöröltem. A szekrényajtó mögötti polcról levettem a sminkes táskám és kivettem egy palettát. Egy egészen halvány, füstöt sminket készítettem. Először alapozót tettem a szemhéjamra, amit aztán egyenletesen elkentem a szivaccsal, azután a barna paletta leghalványabb színétől a legerősebbig, a szemzugtól pár centivel arrébb kezdve a szemem sarkáig árnyalatosan felhelyeztem egy ecsettel. Ezt követően az ujjammal a szemem sarkát kifelé húztam, hogy könnyebb legyen a szemceruzával a szempilláim fölé rajzolni a vonalat, majd ugyanezt megcsináltam alul. Újra kezembe vettem egy ecsetet és gyengéden elmaszatoltam a vonalakat, majd szempilla spirállal meghosszabbítottam a pilláim.
Felkaptam az ünneplőt, de még előtte megfésülködtem, majd a magassarkúmba léptem és elindultam a nappali felé. Apa és Eszter felkeltek a kanapéról, majd indulásra készültünk. Ugyan ez csak egy évzáró volt, de ha már úgy is itt vannak el akartak kísérni egyre. Anyu elment kipihenni a munkát, mi meg a kocsinkba ültünk és a sulihoz hajtottunk. Út közben megálltunk Diáéknál.
- Sziasztok! - nyitottam ki a kocsi ajtaját és nagy boldogsággal sétáltam a két életemhez. Diát már szinte úgy szeretem, mint a testvéremet, akiről sose mondanék le és Lui... Őt teljes szívemből szeretem már több, mint egy éve. Mind a kettőért a kezemet a tűzbe raknám. Erősen szorítva megöleltem először Diát, aki ma még rosszabb hangulatban van, mint eddig a héten bármikor, hisz újra suliba kell menni és találkozik Henryvel...
A nyár első hetében Andi egy bulit szervezett, amire természetesen az egész osztály megvolt hívva és kivétel nélkül mindenki elment. A suliban híre ment az "összejövetelnek" és rajtunk kívül még nagyon sokan jöttek és szinte elszabadult a pokol. A buli nagy részében négyen voltunk: Dia, Henry, Lui és én. A vége fele, már valamennyire külön szakadtunk és én Diával maradtam, aki egy kicsit bódult állapotba került.
*Nem kérlek légy enyém örökké,
mégis hozzád szól dalom,
úgyse élhetünk örökké,
egy percig lennék oltalom.
Élvezd!*
Szólalt meg a Punnany Massif dala, mire szinte mindenki teli torokból kezdte énekelni. Nagy buli volt és ahogy láttam az arcokat, mindenki jól érezte magát, ez a lényeg... Csak aztán mégis történt valami, ami az egész estét elrontotta...
Haza felé készültünk indulni és Luit meg is találtuk, de Henry sehol sem volt, így hát elindultunk a keresésére. A kertbe lépve egyből megtekintettem, ahol egy lánnyal éppen csókolózott. Nem hittem a szememnek, azt hittem, hogy csak képzelgek. Hogy tehette? Dühös voltam.
- Dia, ne! Nincs kint! - toltam volna vissza az ajtóból, hogy ne keljen látnia. Meg akartam védeni attól, hogy végig menjen azon, amin én mentem keresztül, de nem tudtam. Abban a pillanatban, hogy kilépett meglátta. Az arca elhalványult, majd szinte vér vörössé változott. Láttam az arcán, a szemeiben azt, amit én láttam a tükörben magamon. Összetört. Egy könnycsepp szaladt végig az arcán, amit aztán követett a többi. Határozottan megindult a "pár" felé és idegesen mondta ki Henry nevét, mire ő megijedve megfordult. Látszott az arcán a félelem és az, hogy lebukott, amikor gondolom nem tervezte. Dia Henry mellé lépett és nem mondott semmit, csak végig nézett a lányon. Egy fekete hajú, amúgy nagyon gyönyörű szép kék szemű lány tekintett vissza rá megrémültem. Dia újra Henry felé tekintett, majd egy óriási, csattanósat adott neki, ami szinte másodpercek alatt vörösödött be, majd könnyeivel küszködve, mondott egyetlen egy szót.
- Gyűlöllek! - majd a leszaladó sós könnyeit törölve futott el. Semmit sem mondtam Henrynek csak lenéztem, legszívesebben leköptem vagy tökön rúgtam volna, de még arra sem méltatott, viszont Lui mellettem teljesen bedühödött. Éreztem, ahogy a kezén kidagadnak az erek és nagyon ideges lett. Megfogtam volna a kezét, hogy egy kicsit nyugtassam, de már késő volt. Ököllel a Henry szemébe ütött, amit később Henry fájlalóan megfogott.
- Soha többé nem akarlak látni a húgom közelében! - üvöltötte szinte teli torkából. Nagyon lovagiasnak tartottam, amiért ennyire szereti és védi a húgát, amitől én csak még jobban belezúgtam. Mindenki minket nézett, már akik a kertben voltak és halál csöndben figyelték az eseményeket.
- Hagyd! - fogtam most már meg a másik kezét és elhúztam. - Keressük meg Diát! - tanácsoltam, majd elindultunk feszülten. Végül sehol se találtuk és a hívásra sem válaszolt, így az anyát hívtuk. Megtudtuk, hogy már otthon van, így elindultunk mi is.
- Nagyon hősiesen viselkedtél, látszik, hogy nagyon szereted Diát. - mondtam, miközben a hűvös, nyári éjszakán sétáltunk az utcán.
- Lehet, hogy sokszor az idegeimre megy és vitázunk is, de a testvérem. Szeretem és megvédem. - mondta, majd felém tekintett és mélyen a szemebe nézett. Láttam, hogy nagyon is komolyan gondolta. Sose hallottam ezt a szót még a szájából. Szeretem, szerelmem, szeretlek... Felém még nem szólt e szóval, ami már egy ideje nagyon is zavar, de mondhatnám én is először, viszont nem akarom. Azt szeretném, ha ezt az első lépést ő tenné meg. Megtorpantam, mire ő is és kérdőn nézett rám, majd felé fordultam és átkaroltam a kezem a nyaka körül.
- Nagyon jó testvér vagy. - mondtam, majd az ajkaira tekintettem és újra a szemébe. Az egyik utcai lámpa pont az ő arcát világította meg, és így újra látni véltem kék szemeit. Ő húzott oda magához és egy rövidke, de érzelemmel teljes csókkal ajándékozott meg.
- A legjobb barátom volt. Hogy tehette? - tette fel a kérdést nekem, amire sajnos még én se tudtam a választ... Ezt nagyon elszúrta... Láttam a tekintetén és arcán, hogy őt is nagyon megviselte ez az egész, de nem csak azért, mert a húgával kicseszett, hanem azért is, mert ő is elvesztette a legjobb barátját. Ha én veszteném el már rég megőrültem volna, ahhoz képes egész jól fogadta, bár biztos nem teljesen mutatta ki, mit érez, de azért tudtam, hogy fáj neki. Nagyon jó barátok voltak már évek óta, és egy ilyennel elszúrta, nagyon tudok gratulálni neki.
Hazaérve Dia szobájához léptünk, de nem engedett be minket, bezárkózott. Sok kérlelés után végül még is csak beengedett. Próbáltam minél távolabb leülni Luitól, hogy most ne legyünk úgy ott, mint egy pár, mert ez abban a pillanatban biztosan még jobban fájt volna neki, még ha örül is annak, hogy egymásra találtunk. Visszafeküdt az ágyára és egy párnába sírt, miközben egy csomó zsebkendő hevert mellette. Próbáltunk mindent, hogy megvigasztalódjon, de segítségük süket fülekre talált. Nem tudtuk megnyugtatni. Elővettem a telefonom és egy gyors SMS-t küldtem anyunak.
"Dia teljesen kikészült, Henry megcsalta, ne várj haza, itt alszok. Holnap mindent elmondok."
Tudom, hogy egy kicsit határozott voltam, de ebben a helyzetben semmiképp sem akartam egyedül hagyni, mellette akartam lenni. Leültem mellé az ágyra, majd simogatni kezdtem a haját. Lui feszülten és tehetetlenül állt. Felé tekintettem és egy biccentéssel elintéztem, hogy nyugodjon meg és én megoldok mindent, de most menjen inkább el. Értette a célzást és kiment.
Csak a kislámpa égett az éjjeli szekrényen, ami minket világított meg. Dia hozzám bújt és a fejét a hasamra tette, majd elcsendesedett. Elaludt. Leoltottam a villanyt, Arrébb helyeztem Dia fejét, majd lefeküdtem mellé, vele szemben. Ugye aludt és nem hallotta amit mondtam neki, de muszáj volt tudatnom vele.
- Én mindig itt leszek neked. - majd én is lehunytam a szemem.
Így telt el az a nap, amit Dia szívből gyűlöl.
Beszállt az autóba, majd még Luit üdvözölve hosszasan megcsókoltam, amit apu krákogása vetett véget, miután ő még nem szokott hozzá, hogy a kicsi lányát valaki csókolgatja, bár ki tudja. Lehet, hogy az apukák sose szokják meg, csak elfogadják.
Beültünk hátra még mi ketten, majd az évzáróra mentünk. Az egész ünnepségen Henry minket szugerált, ami nagyon is idegesítő volt.
Lassan és unalmasan telt el, de a vége az már tűrhető. Az ofő gyorsan kiosztotta a biziket, majd mehetett mindenki az útjára. Alig három tantárgyból lettem ötös, ebbe beleértve a rajzot és a tesit, ami mondhatni, hogy egész könnyű, a többi négyes lett. Bizonyítvány osztás után Henry lépett a háromfős társaságunkba.
- Kérlek Dia, beszéljük meg! - kérlelte fancsali arccal Henry, de Dia nem szólt semmit, rá se nézett, csak megfogta a csuklóm és elindultunk apuék felé.
- Szállj le a húgomról, nem voltam elég érthető? - kérdezte idegesen Lui. Tudtam, hogy ezek a szavak nem a szívéből jönnek, akár mennyire is akarta, már ismerem eléggé ahhoz, hogy tudjam, hiányzik neki Henry, de Diának is. Hisz Dia esetében, nem könnyű elfeledni azt, akit szerettél több, mint egy évig... És Lui esete... Hogy felejthet el egy szinte ezer éves barátságot? Ehhez nem adnak radírt, hogy kitörölje, ahogy a hibákhoz se... De nem tökéletes az ember. Senki sem az, akár mennyire is szép vagy akármennyire is tiszta a lelke. Hibák mindig voltak, vannak és lesznek. Mondhatják, hogy gyűlőlik és haragszanak rá, amikor már alig-alig, szerintem a szívük mélyén megbocsájtottak már, csak még ők sem tudták, de én éreztem, hogy még nincs vége.
- Gyere! - tekintettem le a fehér, puha szőrű, kis cicámra, aki éppen nagy, kék szemeivel tekintett fel rám. Felállt és kecses mozdulataival belibbent a küszöbön, majd bement a nappaliba és felugrott az ő saját helyére, ami egy fehér takaróval letakart karsszék volt, és ott pihent mindig. Mosogatás után leheveredtem mellé, bekapcsoltam a tévét és a másik kezemmel végig simítottam többször is a tisztára nyalt bundáját.
Csöngettek. Az ajtóhoz léptem, belebújtam a kerti papucsomba, majd kimentem a kapuhoz.
- Szia! - köszöntem boldogan az előttem álló személynek, majd szinte a nyakába ugrottam.
- Szia! - köszönt vissza a mély hangján és egy nagy mosolyt húzott a szája szélére. Sötét barna szemeiben elmélyedve figyeltem. Láttam benne boldogságot és izgatottságot is. Barna haja illet a sötét kék ingéhez és a farmeréhez. Megtekintettem a mellette álló, természetes vörös hajú, sötét kék, már szinte fekete szemű hölgyet. Egy fekete ruhában állt előttem, amin a derekánál egy vörös öv volt és a szinte frissen festett körmeit villogtatta, miközben a kis táskáját fogta. Eszterrel és apuval álltam szembe. Két puszival köszöntöttem, majd beengedtem őket a lakásba.
- Kicsit korán jöttetek. - mondtam miközben helyet foglaltak.
- Tudjuk, csak már itt szerettünk volna lenni. - szólalt meg mosolyogva Eszter. Igazából kedvelem őt és nem is az a miss én vagyok a valaki, de azért van valamennyi a stílusában, ami azt jelzi, hogy egy picit elszállt a földről, de csak egy picit és ezért tudom eltűrni.
- Értem. Anyu még nincs itthon, de.. - néztem fel az órára és megállapítottam, hogy két perc múlva kettő óra lesz. - bármelyik pillanatban betoppanhat. - folytattam. Nyílt is az ajtó és anya lépett be.
- Sziaa-sztok! - köszönt anya először egyes számban, hisz azt hitte, hogy egyedül vagyok, majd hozzá tette a többes számot, amikor megtekintette apuékat. Láttam az arcán a meglepettséget és egy kicsit kínosan is érezhette magát, hisz nem sokszor találkozunk velük és apuval annyira nagyon jó kapcsolatot nem tart, Eszter meg aztán nem is a kebel barátnője.
- Hali! - köszöntem.
- Szia! - köszönt apa és Eszter, majd felálltak.
- Hát ti? - kérdezte anya meglepődve.
- Kicsit korábban indultunk el, szóval most itt vagyunk. - mondta Eszter nemes egyszerűséggel.
Apáék amúgy azért jöttek haza, Magyarországra, mert két hetet itt töltenek egy kis panelban, amit bérelnek, szóval még sokszor találkozunk velük.
Mivel már van aki lefoglalja a vendégeket kiültem a teraszomra és ölembe vettem a gitáromat.
"Welcome to the new age, to the new age, woooo-ah woooo-ah
I'm radioactive, radioactive" Pengettem a húrokat és a fejemen lévő fejhallgatón át félfüllel hallgattam a szöveget, amit halkan énekeltem.
Leraktam a gitáromat a tokjába, majd az órámra tekintve megállapítottam az időt és lassacskán készülődni kezdtem. A szekrényem egyik ajtaját kitártam és előkotortam az ünneplőmet. A hófehér ingemet és fekete szoknyámat húztam ki a szekrény aljáról, majd elővettem az összecsukható vasalóasztalt és kivasaltam a ruhadarabokat. Bementem a fürdőbe és a tükörhöz lépve megmostam az arcom, majd megtöröltem. A szekrényajtó mögötti polcról levettem a sminkes táskám és kivettem egy palettát. Egy egészen halvány, füstöt sminket készítettem. Először alapozót tettem a szemhéjamra, amit aztán egyenletesen elkentem a szivaccsal, azután a barna paletta leghalványabb színétől a legerősebbig, a szemzugtól pár centivel arrébb kezdve a szemem sarkáig árnyalatosan felhelyeztem egy ecsettel. Ezt követően az ujjammal a szemem sarkát kifelé húztam, hogy könnyebb legyen a szemceruzával a szempilláim fölé rajzolni a vonalat, majd ugyanezt megcsináltam alul. Újra kezembe vettem egy ecsetet és gyengéden elmaszatoltam a vonalakat, majd szempilla spirállal meghosszabbítottam a pilláim.
Felkaptam az ünneplőt, de még előtte megfésülködtem, majd a magassarkúmba léptem és elindultam a nappali felé. Apa és Eszter felkeltek a kanapéról, majd indulásra készültünk. Ugyan ez csak egy évzáró volt, de ha már úgy is itt vannak el akartak kísérni egyre. Anyu elment kipihenni a munkát, mi meg a kocsinkba ültünk és a sulihoz hajtottunk. Út közben megálltunk Diáéknál.
- Sziasztok! - nyitottam ki a kocsi ajtaját és nagy boldogsággal sétáltam a két életemhez. Diát már szinte úgy szeretem, mint a testvéremet, akiről sose mondanék le és Lui... Őt teljes szívemből szeretem már több, mint egy éve. Mind a kettőért a kezemet a tűzbe raknám. Erősen szorítva megöleltem először Diát, aki ma még rosszabb hangulatban van, mint eddig a héten bármikor, hisz újra suliba kell menni és találkozik Henryvel...
A nyár első hetében Andi egy bulit szervezett, amire természetesen az egész osztály megvolt hívva és kivétel nélkül mindenki elment. A suliban híre ment az "összejövetelnek" és rajtunk kívül még nagyon sokan jöttek és szinte elszabadult a pokol. A buli nagy részében négyen voltunk: Dia, Henry, Lui és én. A vége fele, már valamennyire külön szakadtunk és én Diával maradtam, aki egy kicsit bódult állapotba került.
*Nem kérlek légy enyém örökké,
mégis hozzád szól dalom,
úgyse élhetünk örökké,
egy percig lennék oltalom.
Élvezd!*
Szólalt meg a Punnany Massif dala, mire szinte mindenki teli torokból kezdte énekelni. Nagy buli volt és ahogy láttam az arcokat, mindenki jól érezte magát, ez a lényeg... Csak aztán mégis történt valami, ami az egész estét elrontotta...
Haza felé készültünk indulni és Luit meg is találtuk, de Henry sehol sem volt, így hát elindultunk a keresésére. A kertbe lépve egyből megtekintettem, ahol egy lánnyal éppen csókolózott. Nem hittem a szememnek, azt hittem, hogy csak képzelgek. Hogy tehette? Dühös voltam.
- Dia, ne! Nincs kint! - toltam volna vissza az ajtóból, hogy ne keljen látnia. Meg akartam védeni attól, hogy végig menjen azon, amin én mentem keresztül, de nem tudtam. Abban a pillanatban, hogy kilépett meglátta. Az arca elhalványult, majd szinte vér vörössé változott. Láttam az arcán, a szemeiben azt, amit én láttam a tükörben magamon. Összetört. Egy könnycsepp szaladt végig az arcán, amit aztán követett a többi. Határozottan megindult a "pár" felé és idegesen mondta ki Henry nevét, mire ő megijedve megfordult. Látszott az arcán a félelem és az, hogy lebukott, amikor gondolom nem tervezte. Dia Henry mellé lépett és nem mondott semmit, csak végig nézett a lányon. Egy fekete hajú, amúgy nagyon gyönyörű szép kék szemű lány tekintett vissza rá megrémültem. Dia újra Henry felé tekintett, majd egy óriási, csattanósat adott neki, ami szinte másodpercek alatt vörösödött be, majd könnyeivel küszködve, mondott egyetlen egy szót.
- Gyűlöllek! - majd a leszaladó sós könnyeit törölve futott el. Semmit sem mondtam Henrynek csak lenéztem, legszívesebben leköptem vagy tökön rúgtam volna, de még arra sem méltatott, viszont Lui mellettem teljesen bedühödött. Éreztem, ahogy a kezén kidagadnak az erek és nagyon ideges lett. Megfogtam volna a kezét, hogy egy kicsit nyugtassam, de már késő volt. Ököllel a Henry szemébe ütött, amit később Henry fájlalóan megfogott.
- Soha többé nem akarlak látni a húgom közelében! - üvöltötte szinte teli torkából. Nagyon lovagiasnak tartottam, amiért ennyire szereti és védi a húgát, amitől én csak még jobban belezúgtam. Mindenki minket nézett, már akik a kertben voltak és halál csöndben figyelték az eseményeket.
- Hagyd! - fogtam most már meg a másik kezét és elhúztam. - Keressük meg Diát! - tanácsoltam, majd elindultunk feszülten. Végül sehol se találtuk és a hívásra sem válaszolt, így az anyát hívtuk. Megtudtuk, hogy már otthon van, így elindultunk mi is.
- Nagyon hősiesen viselkedtél, látszik, hogy nagyon szereted Diát. - mondtam, miközben a hűvös, nyári éjszakán sétáltunk az utcán.
- Lehet, hogy sokszor az idegeimre megy és vitázunk is, de a testvérem. Szeretem és megvédem. - mondta, majd felém tekintett és mélyen a szemebe nézett. Láttam, hogy nagyon is komolyan gondolta. Sose hallottam ezt a szót még a szájából. Szeretem, szerelmem, szeretlek... Felém még nem szólt e szóval, ami már egy ideje nagyon is zavar, de mondhatnám én is először, viszont nem akarom. Azt szeretném, ha ezt az első lépést ő tenné meg. Megtorpantam, mire ő is és kérdőn nézett rám, majd felé fordultam és átkaroltam a kezem a nyaka körül.
- Nagyon jó testvér vagy. - mondtam, majd az ajkaira tekintettem és újra a szemébe. Az egyik utcai lámpa pont az ő arcát világította meg, és így újra látni véltem kék szemeit. Ő húzott oda magához és egy rövidke, de érzelemmel teljes csókkal ajándékozott meg.
- A legjobb barátom volt. Hogy tehette? - tette fel a kérdést nekem, amire sajnos még én se tudtam a választ... Ezt nagyon elszúrta... Láttam a tekintetén és arcán, hogy őt is nagyon megviselte ez az egész, de nem csak azért, mert a húgával kicseszett, hanem azért is, mert ő is elvesztette a legjobb barátját. Ha én veszteném el már rég megőrültem volna, ahhoz képes egész jól fogadta, bár biztos nem teljesen mutatta ki, mit érez, de azért tudtam, hogy fáj neki. Nagyon jó barátok voltak már évek óta, és egy ilyennel elszúrta, nagyon tudok gratulálni neki.
Hazaérve Dia szobájához léptünk, de nem engedett be minket, bezárkózott. Sok kérlelés után végül még is csak beengedett. Próbáltam minél távolabb leülni Luitól, hogy most ne legyünk úgy ott, mint egy pár, mert ez abban a pillanatban biztosan még jobban fájt volna neki, még ha örül is annak, hogy egymásra találtunk. Visszafeküdt az ágyára és egy párnába sírt, miközben egy csomó zsebkendő hevert mellette. Próbáltunk mindent, hogy megvigasztalódjon, de segítségük süket fülekre talált. Nem tudtuk megnyugtatni. Elővettem a telefonom és egy gyors SMS-t küldtem anyunak.
"Dia teljesen kikészült, Henry megcsalta, ne várj haza, itt alszok. Holnap mindent elmondok."
Tudom, hogy egy kicsit határozott voltam, de ebben a helyzetben semmiképp sem akartam egyedül hagyni, mellette akartam lenni. Leültem mellé az ágyra, majd simogatni kezdtem a haját. Lui feszülten és tehetetlenül állt. Felé tekintettem és egy biccentéssel elintéztem, hogy nyugodjon meg és én megoldok mindent, de most menjen inkább el. Értette a célzást és kiment.
Csak a kislámpa égett az éjjeli szekrényen, ami minket világított meg. Dia hozzám bújt és a fejét a hasamra tette, majd elcsendesedett. Elaludt. Leoltottam a villanyt, Arrébb helyeztem Dia fejét, majd lefeküdtem mellé, vele szemben. Ugye aludt és nem hallotta amit mondtam neki, de muszáj volt tudatnom vele.
- Én mindig itt leszek neked. - majd én is lehunytam a szemem.
Így telt el az a nap, amit Dia szívből gyűlöl.
Beszállt az autóba, majd még Luit üdvözölve hosszasan megcsókoltam, amit apu krákogása vetett véget, miután ő még nem szokott hozzá, hogy a kicsi lányát valaki csókolgatja, bár ki tudja. Lehet, hogy az apukák sose szokják meg, csak elfogadják.
Beültünk hátra még mi ketten, majd az évzáróra mentünk. Az egész ünnepségen Henry minket szugerált, ami nagyon is idegesítő volt.
Lassan és unalmasan telt el, de a vége az már tűrhető. Az ofő gyorsan kiosztotta a biziket, majd mehetett mindenki az útjára. Alig három tantárgyból lettem ötös, ebbe beleértve a rajzot és a tesit, ami mondhatni, hogy egész könnyű, a többi négyes lett. Bizonyítvány osztás után Henry lépett a háromfős társaságunkba.
- Kérlek Dia, beszéljük meg! - kérlelte fancsali arccal Henry, de Dia nem szólt semmit, rá se nézett, csak megfogta a csuklóm és elindultunk apuék felé.
- Szállj le a húgomról, nem voltam elég érthető? - kérdezte idegesen Lui. Tudtam, hogy ezek a szavak nem a szívéből jönnek, akár mennyire is akarta, már ismerem eléggé ahhoz, hogy tudjam, hiányzik neki Henry, de Diának is. Hisz Dia esetében, nem könnyű elfeledni azt, akit szerettél több, mint egy évig... És Lui esete... Hogy felejthet el egy szinte ezer éves barátságot? Ehhez nem adnak radírt, hogy kitörölje, ahogy a hibákhoz se... De nem tökéletes az ember. Senki sem az, akár mennyire is szép vagy akármennyire is tiszta a lelke. Hibák mindig voltak, vannak és lesznek. Mondhatják, hogy gyűlőlik és haragszanak rá, amikor már alig-alig, szerintem a szívük mélyén megbocsájtottak már, csak még ők sem tudták, de én éreztem, hogy még nincs vége.
Van még esély!
Folytit:333
VálaszTörlés